Kérdésfeltevésünk a mobilkommunikációs hálózatok aktív generációinak, az ezek által használt elektromágneses sugárzás vizsgált hatásain alapul.

Megközelítésünkben a frekvenciát, illetve a hullámhosszot tekintjük lényeges különbségnek. Minél magasabb a frekvencia és rövidebb a hullámhossz, annál több bázisállomás szükséges a kívánt lefedettséghez.

A dolog – akár a szó szoros értelmében is vehető – rákfenéje ott érhető tetten, hogy a bázisállomások sűrítése, illetve telepítésük át nem gondoltsága egyre több és több ember krónikus elektromágneses sugárzás általi kitettségéhez vezet.

Bevezetés

Az emlősök és az emberi szervezet összes sejtjében napi szinten százezernyi, akár milliónyi mutáció történik, ennek belső és külső okai egyaránt vannak. A természetes endogén okok jobbára a sejtosztódás köré csoportosulnak, illetve különböző anyagcsere köztitermékek szabadgyök-hatásának tulajdonítható (oxidatív károsodás). A külső okok környezeti károsító tényezők, melyek az UV-sugárzástól kezdve, a légszennyezettségen át az önmérgezésig (például dohányzás) terjednek, meglehetősen széles spektrumon.

Egy mutáció akkor marad mutáció, ha nem kerül kijavításra, megjelenik az utódsejtben, a következő generációban. Az örökítőanyag ki nem javított, rögzült változása az evolúció egyik hajtómotorja – hozhat előnyt jelentő, alkalmazkodást javító pozitív változást, de hozhat negatívat is. Mindezek felett – hosszabb távon – a természetes szelekció is bíráskodik.

Egy ki nem javított hiba azonban a ráksejtes elfajulásnak, karcinogenezisnek is alapját képezheti. Rárakódással korábbi mutációkra, halmozódással, hajlam megjelenésével, a megfelelő pillanatra várva. A mutáció tehát nem egyenlő a karcinogenezissel, de a megszaporodó mutációk növelik az esélyét annak, hogy egy-egy sejt a kumulált károsodásokon már nem tud felülemelkedni, malignus transzformáció, neopláziás folyamat indul.

Ezért van döntő jelentősége az örökítőanyag károsodásait felismerő és kijavító sejtszintű mechanizmusoknak. Ezek a sejtosztódás különböző fázisaiban lankadatlanul őrködnek, felismerik és reagálnak a hibákra, az oxidatív stressz okozta károsodásokra. Hatékonyak, de nem tévedhetetlenek és nem is kimeríthetetlenek. Ráadásul magát a rendszert, fehérjéit, enzimjeit, szabályozó molekuláit szintén a DNS bizonyos szekvenciái kódolják, így egy-egy itt átcsúszott mutáció a hibajavításban is okozhat fennakadásokat. Ennek következményei idővel karcinogenezishez vagy más súlyos problémákhoz, autoimmun betegségekhez vezethetnek.

Az elektromágneses sugárzás hatása

Tudományos kutatások sora szól arról, hogy a távközlésben használatos elektromágneses sugárzás – nem ionizáló sugárzásként is – károsíthatja a sejtek örökítőanyagát*. Megnyilvánulhat a DNS egyik vagy mindkét szálán történő szakadásokban, DNS-fragmentációkban, szerkezeti anomáliákban, keresztkötések létrejöttében, megzavart sejtosztódásban. A hibajavító mechanizmusok sejttípustól függően működésbe lépnek, így a károk nagy része elhárításra kerül, kis részük azonban fennmarad, és alapját képezhetik a sejt és utódgenerációi, az érintett szövet elfajulásának.

Az elektromágneses sugárzás képes lehet arra, hogy elektron tanszfert indukáljon a DNS integritásában döntő szerepet játszó hidrogén-kötésekben. A következmény bázispár-szakadás, a DNS szerkezetének felbomlása, despiralizáció és transzkripció, stressz-fehérjék megjelenése, vagy idő előtti, atípusos mitózis (Blank és Goodman, 2008).

Az Egészségügyi Világszervezet 2011-ben a lehetséges rákkeltők közé sorolta az elektromágneses sugárzást, kiváltva ezzel a nemtetszését azoknak, akik csakis az ionizáló sugárzás esetében hajlandóak ilyen hatást elfogadni. Rá is világítottak, hogy az átsorolásnak nem érdemes túlzott jelentőséget tulajdonítani, mivel új csoportjában az elektromágneses sugárzás több száz egyéb anyaggal és hatással osztozik. Ha mindnek kiemelt jelentőséget tulajdonítanánk, naphosszat retteghetnénk, becsukva boltot és pajtát egyaránt.

A helyzet azonban az, hogy túlnyomó többségükkel az átlagember nem találkozik, vagy el lehet kerülni, de legalábbis lehet védekezni ellenük, a kitettség csökkenthető. A bázisállomások elektromágneses sugárzása esetén azonban nincs választásunk, legfeljebb a remete életmód, civilizációtól minél messzebb.

Nem segíti a tisztánlátást az sem, hogy a külső és belső oxidatív hatások, az egyéb károsító környezeti tényezők által okozott mutációs "zajba" – részben a kumulatív jelleg okán – belevesznek az elektromágneses sugárzás okozta negatív hatások. Így az orvosi gyakorlatban és a kóroktani vizsgálódások során szinte lehetetlen kihámozni és differenciálni a neoplasztikus folyamatok eredetét. Ilyen igény persze legtöbbször fel sem merül, egyszerűbb a hátterükben mást gyanítani.

Sokan azt gondolják, hogy itt ha más nem, az Egészségügyi Világszervezet biztosan rendet fog vágni, az emberek egészségének védelmét maximálisan szem előtt tartva. Magunk részéről nem vagyunk erről meggyőződve. A WHO mára inkább csak tétova szemlélője az eseményeknek, sokan kritizálják vélt vagy valós bénultságát és rugalmatlanságát. Célszervezetei megállapításait számtalan tudós vitatja, iparági kapcsolódás okán összeférhetetlenséget emlegetnek, állásfoglalásaival a tudományos közösség spontán szerveződései helyezkednek szembe. A két oldal egymást vádolja felületességgel, következtetései megalapozatlanságával, mindeközben az emberek fejében csak a kérdőjelek szaporodnak.

A kérdőjelek, hiszen újabb és újabb vizsgálatok látnak napvilágot, köztük olyanok is, melyek nem mutatnak ki negatív hatást az elektromágneses sugárzásnak kitett sejtekben, sem in vitro, sem in vivo (sejttenyészetben, illetve élő kísérleti állatban). Ez azonban nem terelheti el a figyelmet arról, hogy vizsgálatok százai – bármiféle kapcsolódó érdek nélkül – sejtkárosodást és ok-okozati viszonyt állapítanak meg. Eredményeiknek arra kell sarkallniuk, hogy az új technológiák vizsgálatára bevezetésük előtt teljeskörűen sort kell keríteni független szakértők és intézmények bevonásával. Megnyugtatóan a már működő 3G és 4G hálózatok esetében sem történt ez meg. Véleményünk szerint bázisállomásaik telepítésének gyakorlata felülvizsgálatra szorul, nemkülönben a jelenlegi egészségügyi határértékek.

Az okoseszközöket lehet ésszerűen használni, mi választjuk meg, hogy egy funkciót egy szolgáltatást milyen módon szeretnénk igénybe venni, akár el is zárkózhatunk tőle, vagy megtesszük személyes óvintézkedéseinket. Rajtunk múlik. Lakókörnyezetünket illetően azonban nem sok választásunk van. Az adótornyok és bázisállomások okán kitettségünk folyamatosan növekszik, mind intenzitásban, mind időtartamban.

Mindez egészségügyi következményekkel járhat, de szervezetünk sem tétlen, megpróbál alkalmazkodni. Bízhatunk az örökítőanyag védelmét biztosító mechanizmusokban, de ahogy arra cikkünk folytatásában majd kitérünk, véleményünk szerint a nem rosszindulatú elváltozásokban megnyilvánuló hatások gyakorisága messze túlmutathat azon, amit ma sejteni vélünk.

Szerző:
Váli Béla Edgár

Lektorálta:
Dr. Igaz Iván
Dr. Gelencsér Tamás

*Néhány irányadó vizsgálat

• csirke embrió (in vivo) 900 MHz besug. 5–12 nap >>> máj- és DNS-károsodás (D'Silva, M. és mtsai, 2017)
• patkánysejt (in vitro) 900 MHz besug. 1 óra/nap 30 napon át >>> sugárzás okozta oxidatív stressz  (Ursache, M. és mtsai., 2009)
• patkány agysejt (glia, in vitro) 900 MHz alacsony int. besug. 5, 10, 20 perc/nap 14 napon át >>> szabadgyök képződés és DNS-károsodás (Campisi, A. és mtsai, 2010)
• ecetmuslica (in vivo) 900 MHz besug. 6 perc >>> DNS-fragmentáció és sejthalál, reproduktív károsodás (Panagopoulos, D. J., 2012)
• egér spermatociták (in vitro) 50 Hz (1, 2, 3 mT) besug. 24 óra >>> DNS-károsodás nem mutatható ki, 1800 MHz besug. 24 óra >>> DNS-szálszakadás (Duan, W. és mtsai, 2015)
• emberi sejtek (trofoblaszt, in vitro) 1800 MHz besug. 4, 6, 24 órán át >>> sugárzás okozta DNS fragmentáció, regenerálódással  (Franzellitti, S. és mtsai, 2010)
• nyulak (in vivo) 1800 MHz besug. 15 perc/nap, 7, ill. 14 napig >>> szabadgyök képződés, lipidperoxidáció, DNS-károsodás (Guler, G. és mtsai, 2012)
• hat különböző sejtvonal (in vitro) 1800 MHz besug. 1 óra, ill. 24 óra >>> DNS-károsodás (Xu, S. és mtsai, 2013)
• egér embrió (fibroblaszt, in vitro) 1800 MHz besug. 1 óra >>> szálszakadások a DNS-ben, hibajavító mechanizmus aktiválódása (Sun et mtsai, 2016)
• hörcsög (tüdő fibroblasztok, in vitro) 1950 MHz besug. 20 óra >>> dózisfüggő génkárosodás, adaptáció (Sannino, A. és mtsai, 2017)

Forrásainkból

• Mechanisms of DNA damage, repair and mutagenesis (https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC5474181/)
• DNA Damage & Repair: Mechanisms for Maintaining DNA Integrity (https://www.nature.com/scitable/topicpage/dna-damage-repair-mechanisms-f...)
• Biological effects of non-ionizing electromagnetic fields: Two sides of a coin (https://www.sciencedirect.com/science/article/pii/S0079610718301007)
• World Health Organization, radiofrequency radiation and health - a hard nut to crack (https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC5504984/)

A világjárványt okozó koronavírus régóta köztünk él, és csak a pillanatra várt, hogy megtalálja és bevethesse azt a genetikai kódot, amivel fertőzőképességét új szintre emelheti.

Korábban a szezonális nátha egyik kórokozójának könyvelték el, legtöbbször láztalan, az alsó légutakat ritkán érintő betegséget okozva.

Időről-időre vezető cikket érdemelnek a Szegedi Tudományegyetem egy tanárának elemző írásai az egyik leglátogatottabb hazai hírportálon. Ezekben kíméletlenül lerántja a leplet a miszticizmus uralta „áltudományokról”, célkeresztbe állítja a komparatív medicinát, természetes gyógymódokat, alternatív eljárásokat. A Racionalitás zászlaja alatt kinyilatkozik és ítéletet hirdet.

Hiszek a rációban, de másként mint húsz-huszonöt évvel ezelőtt. Látni vélem a helyét, sejtem a határait. Tanulmányaim, olvasmányaim, saját tapasztalataim és vizsgálódásaim kézenfekvő kérdéseket vetettek fel, melyek további elmélyedésre, létezésünk lényegének megragadására, annak legalábbis kísérletére ösztönöztek.

A kilencvenes évek közepén-végén már arról győzködtem magam, hogy a kép összeállhat. Ennek egyik eredménye volt egy írás, amely a „tudós” aspektusából vizsgálja az általunk megismerhető világot, heuréka élményekkel kísérten beillesztve a racionális megközelítésben kevéssé értelmezhető jelenségeket. A Válasz feltevése az, ahol a normális a paranormálissal, a tudomány a paratudománnyal találkozik anélkül, hogy kioltanák egymást. Ha érez magában az olvasó elég elszántságot, a jövőkutató blog nyitócikkévé avanzsált fejtegetést itt rögvest el is olvashatja.

Az antik görög éra legnagyobb gondolkodói koruk valódi polihisztorai lehettek. Napjainkban erre nincs mód, hiszen az ismeretanyag az egyedüli ember számára felmérhetetlen és felölelhetetlen. A dolog mégsem reménytelen, hisz az egyes tudományágak, amelyek között még néhány évvel-évtizeddel ezelőtt is áthidalhatatlan szakadék tátongott, egyre közelednek egymáshoz. Le kell venni a szemellenzőt, rá kell csodálkoznunk a határterületekre, majd az ezeken messze túlmutatóakra, akkor is, ha ingoványos, akkor is, ha idegenkedünk tőlük. A kulcs a szintézisre való törekvés.

Való igaz, az ember mérföldkőhöz érkezett. A részecske- és kvantumfizika, az energia merőben szokatlan megnyilvánulásai, az információ eddig ismeretlen hordozói és terjedése kaphatnak főszerepet. Ezek számos ma még csupán tapasztalati tény, jelenség magyarázatát alapozhatják meg. Ne essünk abba a hibába, hogy azt gondoljuk, jelenlegi tudásunkkal, műszereinkkel és észleleteinkkel világunk maradéktalanul leképezhető. A megismerés nyomasztó korlátai az emberi elmében keresendők. Ezért szükséges a filozófiai alapvetés és megközelítés, mely egyre több szálon kapcsolódhat a ráció zordon híveinek megvetésével kísérten ezoterikus és spirituális területekkel, ugyanezen tudós embereket zavart összenézésre késztetve – a kvantummechanikával.

A mai tudomány jeles képviselőinek sajnálatos többsége – van Lommel holland kardiológus, kutató megfogalmazásával élve – ugyanazt a szerepet játsszák, mint három vagy négy évszázaddal ezelőtt az egyházak. Ami nem illik bele az általános képbe, száműzik, szidják, nevetségessé teszik, elhallgatják vagy semmibe veszik. Tekintetet homályosító hályog pökhendiségből és arroganciából.

Pedig korunk tudósának nem csúszhat ki kezéből az Élet, nem tévesztheti szem elől, hogy szellemi béklyóink okán jobbára tejüvegen keresztül szemléljük létezésünket. Lehet egy jelenség, észlelés zavarba ejtő, egy feltételezés vagy következtetés idegen, de a kulcsszó itt a tolerancia, amennyiben elfogadjuk mások véleményét és meggyőződését, hitét akár életmódjukkal, saját létük, egészségük vagy betegségük értelmezésével, egészségük megőrzésével, helyreállításával kapcsolatosan.

Noha a komparatív megközelítések tágítják a horizontot tudományban, gyógyításban egyaránt, azt sem rejthetjük véka alá, hogy a természetes életmódra való kritikátlan törekvés, az ortodox „bioelkötelezettség” olykor öncélúvá, rögeszmévé, alapvető ismeretek hiányában pedig kifejezetten veszélyessé válhat.

Számomra nem kérdés, hogy az ember a távolabbi jövőben képes lesz tisztán – megfelelő minőségű és mennyiségű – szubtilis (bio)energiával bármilyen betegséget, elváltozást befolyásolni. Virális infekcióktól malignus folyamatokig bármit, gyógyítással, öngyógyítással egyaránt. Lehetnek közöttünk olyanok, akiknek ez már ma módjukban állna.

A túlnyomó többség viszont nincs és sokáig nem is lesz ilyen képesség és tudás birtokában. Alternatív irányú elkötelezettséggel, holisztikus szemlélettel, spirituális fogékonysággal együtt sem. „Interfészek”, azaz köztes megoldások azonban ma is rendelkezésünkre állnak. Talán már kitalálták: tucatnyi hatékony természetgyógyászati módszer formájában. Ezek gondos mérlegeléssel és józan belátással vethetőek be, szem előtt tartva, hogy a teljes gyógyulás érdekében bizony szükség lehet gyógyszerre, betegségek megelőzéséhez szűrésre, védőoltásra. Az esetek jelentékeny hányadában elsőbbséget kell hogy élvezzenek az evidencia alapú orvoslás beavatkozásai. Más megfogalmazásban: ha a tudomány jelenlegi állása szerint határozott, eredményes választ tudunk adni egy kihívásra, akkor azzal élnünk kell, mert ma még erre szorít a ráció, modern életünk jangja.

A már emlegetett szegedi tanár úr írja, hogy az irracionalizmus egyik oka, hogy az ember genetikainak tűnő vonzalmat érez a miszticizmus iránt. Ez bizony nem véletlen. Létezésünk a végtelen Univerzumban önmagában misztikus. Elménk visszatükrözi a „valóságot”, létezésünk misztikus valóját.

Szerző:
Váli Béla Edgár

Létünk górcső alá vétele során többnyire már az elején homályosan látunk. A kérdés tudniillik nem az, hogy mi a célja az életnek. Ellenkezőleg. A kérdés az, hogy milyen a léte a célnak. Van-e léte a célnak, azaz létezik-e egyáltalán cél? Tudati szintünk nem teszi lehetővé, hogy felfogjuk a végtelent és nem teszi lehetővé azt sem, hogy céltalannak tartsuk az életet, szűkebben saját létezésünket. A cél – szempontunkból és amennyiben létezik – végtelen cél, visszatér önmagába, saját létének célja önnön maga megteremtése.

Nehéz ezt elfogadni. Az idő eddigi általunk ismert folyása, a történelmi és tudományos tények ismeretében konstatálnunk kell, hogy nem sikerült létcélt felmutatni a világegyetem keletkezése, szűkebben az emberi civilizáció megszületése, társadalmi öntudatra ébredése óta. Lehettünk volna-e bőkezűbbek a „sorssal”, hogy ezen hosszú idő alatt célt teremtsen számunkra? Aligha. Ha létezne cél, már ismernénk.

Mindezek értelmében vagy nem létezik cél vagy a létező cél nem a mi célunk, jelenlegi tudatunk általi megismerésére nem volt, nincs és nem is lesz módunk. Tehát a közvetetten és feltételesen létező cél számunkra értelmezhetetlen vagy egyszerűen értelmetlen. Ebből adódik a következtetés: ha létezik is az életnek célja, utóbbi értelmetlen volta egyben a létezés értelmetlenségét is jelentené. Ha pedig létezésünk értelmetlen, létünk is megkérdőjeleződik. Ebben a kontextusban létezésünk csak látszat, hisz megismerhető céllal és értelemmel nem bír. Magasabb összefüggésben viszont mindenképpen Valaminek az okozata.

Valami van

Ez a Valami akár lehetne egy mindenható lény is, de nem annak klasszikus elképzelésében. A klasszikus istenség elképzelések kollektív, közösségi-társadalmi „szülemények”. Ezeket sajátjainknak hisszük, de nem azok. Minden körülöttünk zajló történés és minden cselekedetünk egy hatalmas, kiegyensúlyozott Egész része, melyre csupán minimális befolyással bírunk. Ez az Egész az a Valami, amely – bár lehet egy másik Egész része – saját megismerési szintjén már képes lehet saját létezésének célját és értelmét valósan, vagy azt közelítően meghatározni. A közösségi istenség elképzeléseink tehát ezen Egész által kiközvetített „képek”, egyfajta kapaszkodók, melyek az integritás megtartásának szolgálatában állnak, az independencia és inkoherencia kiküszöbölését célozzák. Persze más kapaszkodókat is kapunk, de erről majd később.

A véletlen fogalma ebben a vertikális szerveződésben üres. Sorsunk nem eleve elrendelt, „csupán” determinált. Életünk a rendszer egészének kis részeként – az akció-reakció-kompenzáció folyamataiban – teljes mértékben az egyensúly megőrzésének rendeltetik alá. A „döntéseinkhez” kapcsolódó szabadsági fokok számát és milyenségét az Egész határozza meg, döntéshozó potenciálunk minimális. Ez egész életünk során változatlan marad, a lehetőségeket kapjuk, nem választjuk és nem teremtjük.

Létezésünk az Egész magasabb rendű érdekeit szolgálja. Ezen érdek megismerésére – az Egész létezésének céljával, illetve értelmével egyetemben – nincs módunk. Létezésünk – bár egyszerű okozat – mégsem hiábavaló: az Egész (vagy Valami) a célját rajtunk keresztül, a mi segítségünkkel éri el.

Születésünk előtt – kollektív tudattal – az Egész integráns részeként funkcionálunk. Világra jövetelünk új és szokatlan helyzetbe kényszerít: egyrészt leválasztott, független öntudatra ébredünk, másrészt – látszólag – az energia anyagi megnyilvánulásában kell helyt állnunk. Ez már önmagában egy kényelmetlen, feszült állapot, melynek oldására relaxációs, meditációs metódusok állnak rendelkezésünkre. Radikális formája a testen kívüliség megtapasztalása, mely az Egészhez való visszatérés köztes állomása, vegetáló fizikai testtel (hindu szerzetesek, jógik). A halálközeli élményben tapasztaltak ezzel azonosak. Mindkét folyamatban az energiafázisba történő átmenetről van szó, mely a fizikai test halálának megállapításakor már nem befolyásolható, kizárólag időben alkalmazott sikeres újraélesztés, illetve – természetszerűleg – kontrollált meditáció/projekció esetén fordítható a folyamat vissza.

Paranormális világ

Valószínűsíthető, hogy az energia anyag formájában való megjelenése csak látszat. Nagyon korlátozott ismereteink vannak ezen a téren. A klasszikus fizika Einsteini alapköve szerint a tömeg és az energia ekvivalens, egyenértékű fogalmak. Ez és a még közönségesebb halmazállapot változások és különféle katalizált, illetve energia-felszabadulással járó kémiai reakciók közismertek. Azt már biztos nehezebben fogadjuk el, hogy a körülöttünk lévő „anyagi” világ célorientáltan megvalósuló, homogén, kollektív forrású „képzelmény”. Fizikailag nem létezik, egyfajta szimuláció, melyet az Egész és az emberi kollektív tudattalan (első megfogalmazás: C.G. Jung) generál. Kollektív, azaz pontos és nem megkérdőjelezhető: a Notre Dame ugyanazt jelenti mindenkinek, az ajtófélfába ugyanúgy beverheti a fejét bárki aki arra jár.

Azok azonban, akik fájdalom, sőt látható sérülések nélkül képesek fizikai inzultusokat elviselni, már részben túllépnek az „anyagi” világ korlátain: nem tűkkel döfik át karjukat, nem parázzsal sütik talpukat, hanem energiát vesznek fel, közömbösítenek illetve szórnak szét. A fizikailag megérinthető, látható, hallható, megízlelhető anyag (élő és értelem nélküli élettelen egyaránt) „tudatból” van, a mi tudatunkból. Az emberiség kollektív tudattalanának „édes gyermeke”, ugyanabból gyúrva mint mi magunk. A tudat-energia-anyag egymásra hangolása tehát várt hatást tehet semmissé (például fájdalom és sérülés hiánya extrém fizikai behatás esetén) vagy más misztikus, „paranormális” jelenséget okoz (kanálhajlítástól a teleportációig).

A parafenomének „paranormális” emberek. Egy olyan klasszikus kanálhajlítás során, melynél az anyag szerkezete kimutatható változást nem szenved (még sűrűsödés vagy ritkulás sem tapasztalható a görbületi felszíneken), tulajdonképpen nem a kanál hajlik. Ezek az emberek – kissé hatásvadász kifejezéssel élve – „tudatot hajlítanak”. Valami oknál fogva erősebb kapcsolatban maradtak a kollektív tudattalannal, s képesek befolyásolni azt. A kanál – ha létezne anyagi mivoltában – egyáltalán nem hajlik meg. A parafenomének adottságaikat kevéssé uralják, lényegét nem tudják megragadni, de empirikus úton használni képesek. „Tudatszivárgásuk” befolyásol ugyan, de egyirányú marad: egy kanálhajlításra képes ember a másik meghajlított kanalát valóban meghajlítottnak látja – nem ismert, hogy a hibás megtapasztalás alól bárki ki tudná vonni magát.

Szivárgás mégis bekövetkezhet fordított irányban. Ennek eklatáns példája a hipnózis illetve a módosult tudatállapotok során megmutatkozó képességek és emlékek. Ilyen lehet egy holt nyelven avagy éber tudatállapotban azelőtt nem beszélt nyelven megszólaló médium. Ez – sajnos – arra enged következtetni, hogy előző és jövendő életek nincsenek. Minden ilyen irányú „emlék” vagy „jövőkép” a kollektív tudat „élménye”, nem más mint szűk csatornákon megvalósuló akcidentális információáramlás. A „deja vu”, azaz „az egyszer már megtörtént velem” élménye sem különlegesség: egyedi történésnek vagy cselekvési helyzetnek, állapotnak interferálása vagy átlapolódása egy másik nagyon hasonlóra, amit más élt át.

Gyenge pontok

A kommunikációs csatornák bonyolult szövedékében az áramlás akadozhat. A mindannyiunk által megtapasztalható furcsa élmények, kisebb-nagyobb csodák mind-mind tudatmódosító hatásúak, melyek kihatással vannak a kollektív tudattalan szerveződésére. A kapcsolat bár laza, szükséges. Kapcsolat nélkül súlyos zavarok lépnek fel, a kapcsolat milyenségének kulcsa pedig az információáramlás rendezettségében rejlik.

Az alvás tisztítómechanizmusai nélkül az egyedi öntudattal bíró emberek elveszthetik öntudatukat, ledisszociálhatnak a „rendszerről”. A megháborodott elme tehát kapcsolati defektust jelent úgy, hogy közben zavaró, kevéssé kontrollálható kihatással van környezetére, akár erőszakos cselekményekig bezárulóan. Az alvásra tisztán fiziológiai-neurológiai szempontból nem lenne szükségünk. A kapcsolati csatornák tisztításához viszont elengedhetetlen. Az álomképek ezen folyamat részben-egészben tudatosult és rögzített megnyilvánulásai. Alvás nélkül – hosszabb távon – dezorientáció, hallucinációk, zavartság köztes állomásain juthatunk el a „leváláshoz”, mely a rendszer egy védekező mechanizmusa is egyben. A REM-fázis (Rapid Eye Movement) idején végbemenő „karbantartás” szorosabb kapcsolódást is jelent a kollektívához. A határok semmivé válnak, olyan képességek birtokába kerülünk (pl. repülés), melyet ébren nem áll módunkban megtapasztalni. Az álombéli  cselekedetek és történések az álom következményekkel látszólag nem bíró világában valóban megtörténnek. Ezek többnyire elszeparáltak, más életére nincsenek közvetlen kihatással, de az egyén integritásának megőrzésében releváns szerepet játszanak (ld. később). Ha két vagy – ritkán – több ember ugyanazt álmodja, azt a REM-fázisuk alatti információáramlás összekapcsolódásának köszönhetik. Jelentősége nincs, a „véletlen műve”, hiszen az álom fő feladata a regeneráció, maguk az álomképek „melléktermékek”.

Érdekes kitérőt tehetünk itt: az álmoskönyvekben foglaltak alapját az képezi, hogy a hasonló „úton” járó individuumoknak a kollektív tudattalan felé nyitott csatornáinak regenerációja során sok esetben hasonló információáramlás zajlik. Ez hasonló álomképeket jelenthet. Ezekből az álomképekből következtetnek az álmoskönyvek írói (illetve a hosszú távú népi megfigyelések) egyes jövőbeni történésekre. Ez persze nem jóslás, hiszen nem az álomképből következik egy későbbi esemény, hanem épp ellenkezőleg: az álmodó individuum túlnyomóan előre determinált sorsa képeződik le álomképek formájában. Hosszabb-rövidebb távon hasonló sorsra „rendelt” emberek álmai csenghetnek így össze anélkül, hogy hétköznapi szemmel feltétlen összefüggést fedezhetnénk fel életük jellemzőit, eseményeit, történéseit illetően. A hasonló sors ugyanis itt kizárólag a kollektíva, tágabban az Egész szempontjából értelmezhető. Az álmoskönyvek tehát tényeket rögzíthetnének, ha nem egy olyan fokban bonyolult rendszerben kellene helyt állniuk, ahol az akció-reakció-kompenzáció folyamatában igen rövid távon változhat az, hogy 'A' pontból 'B' pontba miként juthatunk el. Mindenképpen el fogunk jutni a 'B' pontba, de oda számtalan út vezet. Az álmoskönyvek akkor jósolhatnának, illetve rögzíthetnének tényeket, ha 'A' pontból 'B' pontba egyetlen úton juthatnánk el. Ne felejtsük el, hogy valóságosan megszámlálhatatlan pontból, megszámlálhatatlan másik pontba juthatunk, megszámlálhatatlan úton keresztül. Ez a rendszer igazi bonyolultsága, ebbe az álmoskönyvek alapjuk melléktermék mivolta és az utóbb leírtak okán sosem  „vághatnak rendet”.

Logikailag kell idekapcsolnunk az asztrológia témakörét. Az asztrológia egy az oly kevés kukucskáló között, melyek valamit sejteni engednek az Egészből. Az elérhetetlen messzeségben lévő csillagok járása az Egész vagy Valami funkcionális anatómiájának halovány árnyéka. Amennyit értelmezni tudunk belőle az éppen annyihoz elég, hogy egy adott konstellációban született ember alapvető „attributumairól” nagyvonalú képet kaphassunk. Az ok és okozat – csakúgy mint az álomfejtésnél – itt is a visszájára fordul. Az Egész állapotváltozásait látjuk a csillagjárásban, és nem a csillagjárás hat az életünkre, pláne nem az Egész szerveződésére és működésére. A csillagjárás indikátor. Az Egész állapotváltozásai mögött megbúvó követelmények „hívására” születnek olyan emberek, akiknek élete folyása nagymértékben meghatározott, akiknek személyisége olyan amilyen, és amit évezredes megfigyelések (megsejtések) egy adott csillagállással hoznak összefüggésbe. Mindannyiunknak olyan életpályát kell befutnia és olyan szerepet kell játszania amilyen indíttatást utóbbiból nyerünk, amilyen tulajdonságokkal ekkor felruházkodunk, ami a legmegfelelőbb ahhoz, hogy a kollektív tudattalan bonyolult rendszerében az Egész céljait szolgálhassuk.

Számtalan hatás térít le minket a csillagállások által jelzett (nem meghatározott) útról. Ezért is olvashatták ezen írás elején azt, hogy életünk nem eleve elrendelt, „csupán” nagymértékben determinált. Az eleve elrendelés feloldódik a kollektív tudattalanban, a determináltság mindvégig érvényben marad. Az asztrológia által jósoltak és feltételezettek (személyiségünkre vonatkozóan) jelentős hibaszázaléka jól mutatja: egy pontból, adott állapotból ki lehet ugyan indulni, de a helyes következtetés nem garantált. Az egész ahhoz hasonlítható, mint amikor elgurítunk egy meghatározott méretű, tömegű üveggolyót és még azt is meg tudjuk határozni, hogy milyen sebességgel induljon el (tömegközéppontját tekintve). Ha – ismerve az egyéb környezeti feltételeket – abszolút sima talajon tesszük ezt, jó közelítés tudunk adni arról, hogy egyes időpillanatokban hol fog a golyó tartózkodni (egyszerűbb esetben ez egyenes vonalú, egyenletesen lassuló mozgás a tömegközéppontra vonatkoztatva), sőt meghatározhatjuk mozgáspályájának végét is. Ugyanez nem fog sikerülni egyenetlen, göröngyös talajon. Kiszámíthatatlanná válhat, hogy a golyó hol akad el, merre változtat irányt, hol és mennyi lendületet veszít vagy éppenséggel nyer. Életünk „talaján” nem találunk nagy göröngyöket, de finomabb rajzolatában nagyon bonyolult. Az egy pontból indított golyót tehát számtalan apró behatás éri, és vele párhuzamosan végtelen számú golyó indul útnak. Egymásra hatásuk nagyon kevéssé látható előre. Ha lennének köztes pontok, ahol tájékozódhatnánk az egyes golyók haladásának sebességéről, irányáról, akkor pontosíthatnánk vagy korrigálhatnánk a csillagok állásából következtethetőeket, információkat nyerhetnénk az egész „golyórendszerre” vonatkozóan. Így azonban az asztrológia csak az elgurításra támaszkodhat, megállapításai tükörsima pályát feltételeznek, s csak így is lennének érvényesek.

A mi golyórendszerünknek a dinamikus egyensúly követelményének kell megfelelnie egy általunk nem ismert cél érdekében úgy, hogy eközben az egyén mint tudattal bíró gondolkodó lény, önnön létezésének megértéséért küzd, de legalábbis arra törekszik, hogy fejlettségi szintjének növelésével mind több kérdés megválaszolására legyen képes. Ez – hasonlatunknál maradva – maga a golyón belüli állapot. Ha a golyó tudná változtatni például tömegeloszlását vagy akár alakját (és ezzel megszűnne golyó lenni), nagymértékben tudná befolyásolni saját és más sorsát, végeredményben a teljes golyórendszer állapotát. Minél fejlettebbek leszünk, annál nagyobb mértékben lehetünk erre képesek.

Ez nem kívánatos, legalábbis az Egész szempontjából. Ha ilyetén szabadsági fokaink úgy megszaporodnának, hogy számottevően tudnánk a saját illetve az emberiség sorsát uralni, valóságos céllá emelnénk azt a célt, ami csak látszólagos, hiszen – ahogy az elején is olvashatták – ezen cél létének célja önnön maga megteremtése, nem valóságos cél. Valóságos cél megszületése az Egész integritását és saját céljának elérését késleltetné, sőt, veszélyeztetné.

Szabadsági fokaink száma csekély volt, jelenleg is az, és a jövőben sem fog ez számottevően változni. Erről saját magunk is gondoskodunk.

Szerző:
Váli Béla Edgár
(vázlat: 1997/98; tervezett könyv [A Válasz feltevése] első fejezete)