HTML

Létcél vagy cél-lét?

2013.04.05. 17:46 jovokutato.blog.hu

univ.gifLétünk górcső alá vétele során többnyire már az elején homályosan látunk. A kérdés tudniillik nem az, hogy mi a célja az életnek. Ellenkezőleg. A kérdés az, hogy milyen a léte a célnak. Van-e léte a célnak, azaz létezik-e egyáltalán cél? Tudati szintünk nem teszi lehetővé, hogy felfogjuk a végtelent és nem teszi lehetővé azt sem, hogy céltalannak tartsuk az életet, szűkebben saját létezésünket. A cél – szempontunkból és amennyiben létezik – végtelen cél, visszatér önmagába, saját létének célja önnön maga megteremtése.

Nehéz ezt elfogadni. Az idő eddigi általunk ismert folyása, azaz a történelmi és tudományos tények ismeretében, valamint a többé-kevésbé helytállónak tűnő tudományos alapú feltételezések, extra- és interpolációk tükrében konstatálnunk kell, hogy nem sikerült létcélt felmutatni a világegyetem keletkezése, szűkebben az emberi civilizáció megszületése, társadalmi öntudatra ébredése óta. Lehettünk volna-e bőkezűbbek a „sorssal”, hogy ezen hosszú idő alatt célt teremtsen számunkra? Aligha. Ha létezne cél, már ismernénk.

Mindezek értelmében vagy nem létezik cél vagy a létező cél nem a mi célunk, jelenlegi tudatunk általi megismerésére nem volt, nincs és nem is lesz módunk. Tehát a közvetetten és feltételesen létező cél számunkra értelmezhetetlen vagy egyszerűen értelmetlen. Ebből adódik a következtetés: ha létezik is az életnek célja, utóbbi értelmetlen volta egyben a létezés értelmetlenségét is jelentené. Ha pedig létezésünk értelmetlen, létünk is megkérdőjeleződik. Ebben a kontextusban létezésünk csak látszat, hisz megismerhető céllal és értelemmel nem bír. Magasabb összefüggésben viszont mindenképpen Valaminek az okozata.


Valami van

Ez a Valami akár lehetne egy mindenható lény is, de nem annak klasszikus elképzelésében. A klasszikus istenség elképzelések kollektív, közösségi-társadalmi „szülemények”. Ezeket sajátjainknak hisszük, de nem azok. Minden körülöttünk zajló történés és minden cselekedetünk egy hatalmas, kiegyensúlyozott Egész része, melyre csupán minimális befolyással bírunk. Ez az Egész az a Valami, amely – bár lehet egy másik Egész része – saját megismerési szintjén már képes lehet saját létezésének célját és értelmét valósan, vagy azt közelítően meghatározni. A közösségi istenség elképzeléseink tehát ezen Egész által kiközvetített „képek”, egyfajta kapaszkodók, melyek az integritás megtartásának szolgálatában állnak, az independencia és inkoherencia kiküszöbölését célozzák. Persze más kapaszkodókat is kapunk, de erről majd később.

A véletlen fogalma ebben a vertikális szerveződésben üres. Sorsunk nem eleve elrendelt, „csupán” determinált. Életünk a rendszer egészének kis részeként – az akció-reakció-kompenzáció folyamataiban – teljes mértékben az egyensúly megőrzésének rendeltetik alá. A „döntéseinkhez” kapcsolódó szabadsági fokok számát és milyenségét az Egész határozza meg, döntéshozó potenciálunk minimális. Ez egész életünk során változatlan marad, a lehetőségeket kapjuk, nem választjuk és nem teremtjük.

Létezésünk az Egész magasabb rendű érdekeit szolgálja. Ezen érdek megismerésére – az Egész létezésének céljával, illetve értelmével egyetemben – nincs módunk. Létezésünk – bár egyszerű okozat – mégsem hiábavaló: az Egész (vagy Valami) a célját rajtunk keresztül, a mi segítségünkkel éri el.

Születésünk előtt – kollektív tudattal – az Egész integráns részeként funkcionálunk. Világra jövetelünk új és szokatlan helyzetbe kényszerít: egyrészt leválasztott, független öntudatra ébredünk, másrészt – látszólag – az energia anyagi megnyilvánulásában kell helyt állnunk. Ez már önmagában egy kényelmetlen, feszült állapot, melynek oldására relaxációs, meditációs metódusok állnak rendelkezésünkre. Radikális formája a testen kívüliség megtapasztalása, mely az Egészhez való visszatérés köztes állomása, vegetáló fizikai testtel (hindu szerzetesek, jógik). A halálközeli élményben tapasztaltak ezzel azonosak. Mindkét folyamatban az energiafázisba történő átmenetről van szó, mely a fizikai test halálának megállapításakor már nem befolyásolható, kizárólag időben alkalmazott sikeres újraélesztés, illetve – természetszerűleg – kontrollált meditáció/projekció esetén fordítható a folyamat vissza.


Paranormális világ

Valószínűsíthető, hogy az energia anyag formájában való megjelenése csak látszat. Nagyon korlátozott ismereteink vannak ezen a téren. A klasszikus fizika Einsteini alapköve szerint a tömeg és az energia ekvivalens, egyenértékű fogalmak. Ez és a még közönségesebb halmazállapot változások és különféle katalizált, illetve energia-felszabadulással járó kémiai reakciók közismertek. Azt már biztos nehezebben fogadjuk el, hogy a körülöttünk lévő „anyagi” világ célorientáltan megvalósuló, homogén, kollektív forrású „képzelmény”. Fizikailag nem létezik, egyfajta szimuláció, melyet az Egész és az emberi kollektív tudattalan (első megfogalmazás: C.G. Jung) generál. Kollektív, azaz pontos és nem megkérdőjelezhető: a Notre Dame ugyanazt jelenti mindenkinek, az ajtófélfába ugyanúgy beverheti a fejét bárki aki arra jár.

Azok azonban, akik fájdalom, sőt látható sérülések nélkül képesek fizikai inzultusokat elviselni, már részben túllépnek az „anyagi” világ korlátain: nem tűkkel döfik át karjukat, nem parázzsal sütik talpukat, hanem energiát vesznek fel, közömbösítenek illetve szórnak szét. A fizikailag megérinthető, látható, hallható, megízlelhető anyag (élő és értelem nélküli élettelen egyaránt) „tudatból” van, a mi tudatunkból. Az emberiség kollektív tudattalanának „édes gyermeke”, ugyanabból gyúrva mint mi magunk. A tudat-energia-anyag egymásra hangolása tehát várt hatást tehet semmissé (például fájdalom és sérülés hiánya extrém fizikai behatás esetén) vagy más misztikus, „paranormális” jelenséget okoz (kanálhajlítástól a teleportációig).

A parafenomének „paranormális” emberek. Egy olyan klasszikus kanálhajlítás során, melynél az anyag szerkezete kimutatható változást nem szenved (még sűrűsödés vagy ritkulás sem tapasztalható a görbületi felszíneken), tulajdonképpen nem a kanál hajlik. Ezek az emberek – kissé hatásvadász kifejezéssel élve – „tudatot hajlítanak”. Valami oknál fogva erősebb kapcsolatban maradtak a kollektív tudattalannal, s képesek befolyásolni azt. A kanál – ha létezne anyagi mivoltában – egyáltalán nem hajlik meg. A parafenomének adottságaikat kevéssé uralják, lényegét nem tudják megragadni, de empirikus úton használni képesek. „Tudatszivárgásuk” befolyásol ugyan, de egyirányú marad: egy kanálhajlításra képes ember a másik meghajlított kanalát valóban meghajlítottnak látja – nem ismert, hogy a hibás megtapasztalás alól bárki ki tudná vonni magát.

Szivárgás mégis bekövetkezhet fordított irányban. Ennek eklatáns példája a hipnózis illetve a módosult tudatállapotok során megmutatkozó képességek és emlékek. Ilyen lehet egy holt nyelven avagy éber tudatállapotban azelőtt nem beszélt nyelven megszólaló médium. Ez – sajnos – arra enged következtetni, hogy előző és jövendő életek nincsenek. Minden ilyen irányú „emlék” vagy „jövőkép” a kollektív tudat „élménye”, nem más mint szűk csatornákon megvalósuló akcidentális információáramlás. A „deja vu”, azaz „az egyszer már megtörtént velem” élménye sem különlegesség: egyedi történésnek vagy cselekvési helyzetnek, állapotnak interferálása vagy átlapolódása egy másik nagyon hasonlóra, amit más élt át.


Gyenge pontok

A kommunikációs csatornák bonyolult szövedékében az áramlás akadozhat. A mindannyiunk által megtapasztalható furcsa élmények, kisebb-nagyobb csodák mind-mind tudatmódosító hatásúak, melyek kihatással vannak a kollektív tudattalan szerveződésére. A kapcsolat bár laza, szükséges. Kapcsolat nélkül súlyos zavarok lépnek fel, a kapcsolat milyenségének kulcsa pedig az információáramlás rendezettségében rejlik.

Az alvás tisztítómechanizmusai nélkül az egyedi öntudattal bíró emberek elveszthetik öntudatukat, ledisszociálhatnak a „rendszerről”. A megháborodott elme tehát kapcsolati defektust jelent úgy, hogy közben zavaró, kevéssé kontrollálható kihatással van környezetére, akár erőszakos cselekményekig bezárulóan. Az alvásra tisztán fiziológiai-neurológiai szempontból nem lenne szükségünk. A kapcsolati csatornák tisztításához viszont elengedhetetlen. Az álomképek ezen folyamat részben-egészben tudatosult és rögzített megnyilvánulásai. Alvás nélkül – hosszabb távon – dezorientáció, hallucinációk, zavartság köztes állomásain juthatunk el a „leváláshoz”, mely a rendszer egy védekező mechanizmusa is egyben. A REM-fázis (Rapid Eye Movement) idején végbemenő „karbantartás” szorosabb kapcsolódást is jelent a kollektívához. A határok semmivé válnak, olyan képességek birtokába kerülünk (pl. repülés), melyet ébren nem áll módunkban megtapasztalni. Az álombéli  cselekedetek és történések az álom következményekkel látszólag nem bíró világában valóban megtörténnek. Ezek többnyire elszeparáltak, más életére nincsenek közvetlen kihatással, de az egyén integritásának megőrzésében releváns szerepet játszanak (ld. később). Ha két vagy – ritkán – több ember ugyanazt álmodja, azt a REM-fázisuk alatti információáramlás összekapcsolódásának köszönhetik. Jelentősége nincs, a „véletlen műve”, hiszen az álom fő feladata a regeneráció, maguk az álomképek „melléktermékek”.

Érdekes kitérőt tehetünk itt: az álmoskönyvekben foglaltak alapját az képezi, hogy a hasonló „úton” járó individuumoknak a kollektív tudattalan felé nyitott csatornáinak regenerációja során sok esetben hasonló információáramlás zajlik. Ez hasonló álomképeket jelenthet. Ezekből az álomképekből következtetnek az álmoskönyvek írói (illetve a hosszú távú népi megfigyelések) egyes jövőbeni történésekre. Ez persze nem jóslás, hiszen nem az álomképből következik egy későbbi esemény, hanem épp ellenkezőleg: az álmodó individuum túlnyomóan előre determinált sorsa képeződik le álomképek formájában. Hosszabb-rövidebb távon hasonló sorsra „rendelt” emberek álmai csenghetnek így össze anélkül, hogy hétköznapi szemmel feltétlen összefüggést fedezhetnénk fel életük jellemzőit, eseményeit, történéseit illetően. A hasonló sors ugyanis itt kizárólag a kollektíva, tágabban az Egész szempontjából értelmezhető. Az álmoskönyvek tehát tényeket rögzíthetnének, ha nem egy olyan fokban bonyolult rendszerben kellene helyt állniuk, ahol az akció-reakció-kompenzáció folyamatában igen rövid távon változhat az, hogy 'A' pontból 'B' pontba miként juthatunk el. Mindenképpen el fogunk jutni a 'B' pontba, de oda számtalan út vezet. Az álmoskönyvek akkor jósolhatnának, illetve rögzíthetnének tényeket, ha 'A' pontból 'B' pontba egyetlen úton juthatnánk el. Ne felejtsük el, hogy valóságosan megszámlálhatatlan pontból, megszámlálhatatlan másik pontba juthatunk, megszámlálhatatlan úton keresztül. Ez a rendszer igazi bonyolultsága, ebbe az álmoskönyvek alapjuk melléktermék mivolta és az utóbb leírtak okán sosem  „vághatnak rendet”.

Logikailag kell idekapcsolnunk az asztrológia témakörét. Az asztrológia egy az oly kevés kukucskáló között, melyek valamit sejteni engednek az Egészből. Az elérhetetlen messzeségben lévő csillagok járása az Egész vagy Valami funkcionális anatómiájának halovány árnyéka. Amennyit értelmezni tudunk belőle az éppen annyihoz elég, hogy egy adott konstellációban született ember alapvető „attributumairól” nagyvonalú képet kaphassunk. Az ok és okozat – csakúgy mint az álomfejtésnél – itt is a visszájára fordul. Az Egész állapotváltozásait látjuk a csillagjárásban, és nem a csillagjárás hat az életünkre, pláne nem az Egész szerveződésére és működésére. A csillagjárás indikátor. Az Egész állapotváltozásai mögött megbúvó követelmények „hívására” születnek olyan emberek, akiknek élete folyása nagymértékben meghatározott, akiknek személyisége olyan amilyen, és amit évezredes megfigyelések (megsejtések) egy adott csillagállással hoznak összefüggésbe. Mindannyiunknak olyan életpályát kell befutnia és olyan szerepet kell játszania amilyen indíttatást utóbbiból nyerünk, amilyen tulajdonságokkal ekkor felruházkodunk, ami a legmegfelelőbb ahhoz, hogy a kollektív tudattalan bonyolult rendszerében az Egész céljait szolgálhassuk.

Számtalan hatás térít le minket a csillagállások által jelzett (nem meghatározott) útról. Ezért is olvashatták ezen írás elején azt, hogy életünk nem eleve elrendelt, „csupán” nagymértékben determinált. Az eleve elrendelés feloldódik a kollektív tudattalanban, a determináltság mindvégig érvényben marad. Az asztrológia által jósoltak és feltételezettek (személyiségünkre vonatkozóan) jelentős hibaszázaléka jól mutatja: egy pontból, adott állapotból ki lehet ugyan indulni, de a helyes következtetés nem garantált. Az egész ahhoz hasonlítható, mint amikor elgurítunk egy meghatározott méretű, tömegű üveggolyót és még azt is meg tudjuk határozni, hogy milyen sebességgel induljon el (tömegközéppontját tekintve). Ha – ismerve az egyéb környezeti feltételeket – abszolút sima talajon tesszük ezt, jó közelítés tudunk adni arról, hogy egyes időpillanatokban hol fog a golyó tartózkodni (egyszerűbb esetben ez egyenes vonalú, egyenletesen lassuló mozgás a tömegközéppontra vonatkoztatva), sőt meghatározhatjuk mozgáspályájának végét is. Ugyanez nem fog sikerülni egyenetlen, göröngyös talajon. Kiszámíthatatlanná válhat, hogy a golyó hol akad el, merre változtat irányt, hol és mennyi lendületet veszít vagy éppenséggel nyer. Életünk „talaján” nem találunk nagy göröngyöket, de finomabb rajzolatában nagyon bonyolult. Az egy pontból indított golyót tehát számtalan apró behatás éri, és vele párhuzamosan végtelen számú golyó indul útnak. Egymásra hatásuk nagyon kevéssé látható előre. Ha lennének köztes pontok, ahol tájékozódhatnánk az egyes golyók haladásának sebességéről, irányáról, akkor pontosíthatnánk vagy korrigálhatnánk a csillagok állásából következtethetőeket, információkat nyerhetnénk az egész „golyórendszerre” vonatkozóan. Így azonban az asztrológia csak az elgurításra támaszkodhat, megállapításai tükörsima pályát feltételeznek, s csak így is lennének érvényesek.

A mi golyórendszerünknek a dinamikus egyensúly követelményének kell megfelelnie egy általunk nem ismert cél érdekében úgy, hogy eközben az egyén mint tudattal bíró gondolkodó lény, önnön létezésének megértéséért küzd, de legalábbis arra törekszik, hogy fejlettségi szintjének növelésével mind több kérdés megválaszolására legyen képes. Ez – hasonlatunknál maradva – maga a golyón belüli állapot. Ha a golyó tudná változtatni például tömegeloszlását vagy akár alakját (és ezzel megszűnne golyó lenni), nagymértékben tudná befolyásolni saját és más sorsát, végeredményben a teljes golyórendszer állapotát. Minél fejlettebbek leszünk, annál nagyobb mértékben lehetünk erre képesek.

Ez nem kívánatos, legalábbis az Egész szempontjából. Ha ilyetén szabadsági fokaink úgy megszaporodnának, hogy számottevően tudnánk a saját illetve az emberiség sorsát uralni, valóságos céllá emelnénk azt a célt, ami csak látszólagos, hiszen – ahogy az elején is olvashatták – ezen cél létének célja önnön maga megteremtése, nem valóságos cél. Valóságos cél megszületése az Egész integritását és saját céljának elérését késleltetné, sőt, veszélyeztetné.

Szabadsági fokaink száma csekély volt, jelenleg is az, és a jövőben sem fog ez számottevően változni. Erről saját magunk is gondoskodunk.



szerző:
Váli Béla Edgár
(vázlat: 1997/98; tervezett könyv [A Válasz feltevése] első fejezete)

Szólj hozzá!

Címkék: integritás alvás asztrológia álom filozófia meditáció tudat életcél paranormális világszemlélet kollektíva tudattalan

A bejegyzés trackback címe:

http://jovokutato.blog.hu/api/trackback/id/tr155202407

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.